"Utcai dimenzió" I-IV.

„A Nagy Trompe l’ oeil”
Nagy Katalin „Street Dimension” – kárpitsorozatáról
Nagy Katalin pompás gobelinjei szakítanak a gobelinművészet fejedelmi igényeihez szabott, hagyományos témáival, és tradicionális dekorációival, és egy merőben másfajta, hétköznapi világot, az utca vizuális közegét ábrázolják. Szinte megtévesztő módon, a barokk
tropme l’ oeil csalafinta festményeivel versenyezve tárul fel előttünk az igénytelen utcafal, a ráragasztott plakátok különböző rétegeivel.

Ezek a rétegek már tartalmazzák a használatba vevők gesztusait is, hiszen jobbára a járókelők által letépett csíkok láthatók, az egykori hirdetéseknek, plakátoknak pusztán nyomai, hírmondói. A plakátok tipográfiájából, nyilván szándékosan, alig-alig rajzolódik ki olvasható részlet, a hangsúly a vizuális üzenetek sokfélesége és azok töredékes voltára kerül.
Tudjuk és érezzük a kárpitok láttán, hogy azok egy átmeneti pillanatot rögzítenek, amelynek következő fázisa már egy merőben másfajta kép, egy újonnan ragasztott és újra megsemmisített felület lesz.

A látványnak ez a pusztuló, efemer jellege, az idő titokzatosan előbukkanó dimenziója teszi talányossá, nyugtalanítóvá, mozgalmassá az alkotást.

A gobelinek első megközelítésben egyfajta szándékot tárnak fel. A választott téma banális jellege, a hétköznapi dimenzión is túl annak pusztuló, hulladékká váló mivolta nem tagadhatja a meghökkenés gesztusát. A művek egyszersmind, ” talált tárgyak ” is tudatos gyűjtőmunkával létrehozott alkotások, melyek eredeti kartonjait az utca kínálta.
S óhatatlanul felidéződnek a pop művészetnek az újságtipográfiát a műalkotás elemévé, motívumává avató áramlatai, a fogyasztói társadalom kritikájának, tükrének szánt művek világa. Az avantgarde és neoavantgarde stílusát utalásképpen felidéző, posztmodern munkák talán kapcsolatban álnak a Magyarországra a 90-es években megérkező fogyasztói társadalom jelenségeivel, vizuális környezetével is.

Egy második, alaposabb megközelítés a kárpitok értelmezése során mélyebb dimenziókat tár fel. A töredékesen megjelenő képi és főként tipográfiai elemek korunk kultúrájának nyomaiként olvashatók, egy modern írásbeliség rekvizitumai.

Az írás, mint az emberi kultúra hordozója, a műveltség szimbóluma, idézetként gyakran jelenik meg a 20. század második felének alkotásain, és minden esetben az idő, a régmúlt és a történelem és a kultúra értékeinek megjelenítője.

A legkülönbözőbb (főleg festészeti) alkotásokon, mint elmosódó feliratok, pusztuló, enyésző rovások a kövön, vagy vonalak a papíron, erőteljesen hordozzák az idő dimenzióját, az értékek óhatatlan átalakulásának és pusztulásának képi megformálását.
Nagy Katalin kárpitjain is az idő jelenik meg a gyorsan átformálódó, az eltűnést utolsó fázisaiban lévő falragasz-töredékek formájában.

A művésznő által megjelenítet írásbeliség korunk felgyorsult kultúráját, az információn és kommunikáción, mint az utóbbi évtized két kulcsforgalmán nyugvó kultúrát képviseli.

A gobelin-sorozat mintegy idézete a bennünket körülvevő valóságnak: mint abból merített képi üzenet, és a mint gyorsan változó, pusztuló, és hulladék-közeg igénytelenségét is megtűrő környezetkultúra kikerülhetetlen része.
Nagy Katalin legújabb munkái már nem az ”Utcai Dimenziónak” nevezett gobelinsorozat folytatásai, de gondolatiságukban sokat megőriznek az ott felvetett kérdésekből.
Újabban egy gyorsa pusztuló anyagból, a papírból varázsol szöveteket és kárpitokat, illetve különböző természetű hulladékokat applikál papírképei faktúrájába.

Az első, funkcionális létezésen túli használat után az eldobott fecnik, forgácsok, lyukasztott darabok új életre kelnek, és dekoratív elemmé válnak.
A művész mintha arra a pillanatra várna, amikor a legkülönbözőbb tárgyak kilépnek ama bizonyos életükből, attól kezdve válnak izgalmassá számára, attól a perctől válnak születendő műalkotása reménybeli részévé.

A lehető legbanálisabb elemek eredeti burkukból kivetkőzve születnek újjá, akárcsak a kárpitok mezőin.

Itt a legkülönbözőbb papírhulladékok, ott az utcakép hulladékai, a plakáttöredékek állnak össze, a vérbeli textiles keze alatt, egy rendkívül kiegyensúlyozott, dekoratív kompozícióvá, szövetté. Ez a dekoratív képmező (Falmező) az, amely a gobelinművészet hagyományait, szellemét messzemenően őrzi, és mintegy a kortárs formanyelvre átírva, képviseli..

Trompe l’ oeil = A 18.század virágzó festészeti műfaja: a képeken deszkafalra szögezett képeket, tárgyakat látunk, megtévesztő valósághűséggel megfestve.

Kövesdi Mónika

művészettörténész