Folyamatos jelenlét, kritikus összegzés – részletek egy Detre Villő interjúból

A fent említett interjú épp egy esztendeje jelent meg a Magyar Iparművészet 2008/3-as számában. Tudjuk nem elegáns gesztus, hogy a neves belsőépítész sikerekben gazdag pályafutásáról szóló rész ezúttal csak fotókról idéződik meg, de ezúttal kizárólag a szakmatörténeti részre kívántunk fókuszálni. Ennek tanulságai tavaly óta, mit sem vesztettek aktualitásukból, mindig tanulságos olvasmány lesz ifjabb, idősebb tervezőművészek számára egyaránt. És persze ebben is benne van az alkotó személyisége.

Detre Villő szakmagyakorlásról, a múlt és a jelen értékrendjeiről, az irányultságokról, az elvárásokról és mindezek változásairól alkotott véleményével kezdte gondolatmenetét.

Régen silány minőségű anyagokból hatalmas hittel és energiával próbáltunk valamit létrehozni az igényeit artikulálni nemigen tudó, de szerencsére beleszólni se mindig akaró beruházónak, az eredmény madárnyelven szólva veréb lett, ma sokszor inkább paradicsommadarat várnak el - semmiért.

A belsőépítészet nem tart semerre, hiszen nem egy irányuló folyamat. Ha úgy tetszik, már a barlangok, kunyhók belsejének kényelmesebbé tétele, nem is szólva a komolyabb építmények enteriőrkialakításairól, díszítéseiről, berendezéséről lefedi a belsőépítészet fogalmát, de hivatássá, szakmává csak az utolsó száz évben vált, akkortól, amikor az épületek iránti igények bonyolult szaktervezői közreműködést tettek szükségessé. Persze mindig voltak-vannak építészek, mérnökök, akik kifogástalanul uralják a belsőt is, azután van, aki csak belsőket tud és akar csinálni, van, aki főleg bútort, finom részleteket, dekorációt, színezést, világítást, van, aki csak tárgyakat, és mindez az életpálya során (de akár munkánként is) más és más lehet.

Abban a korszakban, amikor mi kezdtünk (az 1960-as évek), igen nagy szükség volt belsőépítész tervezőre, több okból is. Tömérdek tervdokumentáció készült, melyeknek körülbelül harmada épült csak meg, de az utolsó szögig meg kellett tervezni, rajzolni minden részletet egyedileg – hiszen alig volt szakipar, a mainál nagyságrendekkel kevesebb volt a beépíthető készgyártmányok száma. A nyílászáróktól kezdve a teljes bútorberendezést részletrajzokig lebontva kellett dokumentálni, kiírni, a súlyokat, felületeket, árakat kiszámítani – ezt az aprólékos feladatot képtelen lett volna egy szintén agyonhajszolt építészmérnök elvégezni,. Rengeteg bolt-, mozi-, színház-átalakítás készült, a polgári miliőt mindenhol el kellett tüntetni, „leálmennyeztetni”, bedeszkázni, „korszerűvé” tenni. Nagy igény volt erre.

Mára teljesen megváltozott a helyzet, s benne az építész és a belsőépítész munkája is. A sokféle gyártmány, építési szisztéma, na és persze a számítógép miatt rengeteg résztevékenységtől felszabadultunk, így az építészek önállóan le tudják bonyolítani a belsőkhöz a gyártmányalkalmazást, berendezés kiválasztást, mindezeket a beszállítók jórészt át is vállalják. (Naná!) A tervezői munka és az építési folyamat az üzleti élet felől rendkívül irányítottá vált, mindez és a költségkímélés sok épületnél feleslegessé tette a belsőépítészt.

Míg hajdan az egyedileg kitalált és végigrajzolt megoldások sokkal jobban kötődtek a tervezőhöz, már csak azért is, mert az ő művezetése alatt terv szerint valósultak meg (bár rossz minőségben és sokszor hiányosan), most a gyártmányok válogatását katalógusokból keverni-kavarni a szállítók, érdekek, jutalékok között „kiválóan tudják” a megrendelők maguk is – vagy a feleségük, vagy a sógornőjük biztosan lakberendező-tanfolyamot végzett, és ő választ.